Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé!

Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.

Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.

Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.

Aztán átvergődni hosszú éjszakákat, imádkozni azért, hogy ő meg ne tudja, mi is az a bánat!

Ő nem tudta elfogadni, hogy vége,

Kést ragadott és tett valamit végre,

Lassan végighúzta csuklóján a kést,

S várta míg előbugyog a pirosló vér.

Leült és nézte ahogy csorog,

Rájött nem a leghelyesebb dolog,

S elgondolkozott vajon mért is,

Fogott kést és vágta ereit

Lassan elkezdett szédülni,

És már alig tudott ülni,

Ledőlt a székről kínjában,

Forgott a világ minden irányban.

Körülötte már minden véres,

Könnyezett, s elszállt belőle az élet,

Suttogott egy szót mielőtt elment ezerszer,

„Drágám én Téged nagyon szeretlek…”