Sátánizmusról

Mint mindenre, erre a fogalomra is számos definíciót rá lehet húzni, ahogy épp az ember érdekei kívánják. Ha megkérdezünk egy „átlagembert”, nagy valószínűséggel valamiféle ördög­imádással, keresztény­ellenességgel, csecsemő­áldozással, templom­gyújtogatással, öngyilkossággal és efféle dolgokkal megspékelt zagyvalékot hallunk. Mesélnek majd a fordított keresztről, a „fekete misékről”, a Biblia és más keresztény szimbólumok, bálványok meggyalázásáról, a keresztény imádságok visszafelé mormogásáról, orgiákról, és a tájékozottabbja valószínűleg megemlíti a rock- és a metalzenét is, valamint azt a közismert „tényt”, hogy a sátánizmusról valójában tilos beszélni, és aki mégis megszegi ezt a tiltást, azt hamar csúnya, halálos baleset éri vagy egyszerűen csak meggyilkolják.

A közhiedelemben a sátánisták szektákban élő fekete csuhás alakok, akik bakkecskevért kortyolva áldoznak fel megkereszteletlen gyermekeket a gonoszság istenének, a bukott angyalnak.

Fölösleges volna vitába szállni velük, hiszen nem sok alapja van ezeknek a véleményeknek, és a helyzet az, hogy az emberek nem is próbálnak elgondolkodni a világon, a szavak jelentésén. Sokkal kényelmesebb, ha nem kell önállóan gondolkodniuk, jobban szeretik, ha megmondják nekik, hogy miről mit gondoljanak. Jobb nekik, ha egy nyáj tagjai.

Így volt ez mindig, és így is lesz. Ez persze nemhogy nem baj: így természetes! Vannak vezetők és vannak vezetettek.

Nevezhetjük a fentieket sátánizmusnak, ha a kedvünk úgy tartja, de létezik más meghatározás is. A továbbiakban kizárólag ezzel foglalkozom, és az ördögimádást (ami nem azonos a sátánizmussal) meghagyom a keresztényeknek, vagy bárkinek, aki igényt tart rá.

A „Sátán” név/szó héber eredetű, ellenfelet, ellenséget, vádlót jelent. Egyes értelmezések szerint kétkedőt, ellentmondót. Sátánnak nevezték a régi zsidók azokat, akik próbára tették a hívők Istenbe vetett hitét, mégpedig úgy, hogy kétségeket ébresztettek a szívükben, rámutatva olyan dolgokra, amik az Isten mindenhatóságát kérdőjelezték meg.

A világ nem fekete vagy fehér, ezt tudjuk jól. Ugyanígy nincs semmi, amire rámondhatnánk, hogy egyértelműen, minden szempontból rossz vagy jó. Minden csupán nézőpont kérdése, és mindenben van valamennyi a „másikból”. Ezt a legjobban a jin-jang szimbólum szemlélteti.

A gyengébbek kedvéért hangsúlyozom: nem próbálom azt állítani, hogy a jin-jang szimbólum sátánista szimbólum.

Ha „nézőpont” szerint vagyunk kénytelenek értékelni, magától értetődő, hogy mindenkinek a saját nézőpontjából kellene szemlélni a világot. Maga a létezés is meglehetősen nehezen felfogható, ellene is, mellette is számos érv felsorakoztatható. A magam részéről, amíg nem tudom megkérdőjelezhetetlenül cáfolni, elfogadom a létezésem tényét, mert megérteni jelenleg még nem tudom.

Mivel létezem, jópár dolog meghatároz engem (vagy „én” határozom meg ezeket – nézőpont kérdése). Vannak vágyaim és szükségleteim, vannak céljaim és eredményeim. Számomra az a természetesebb, ha nem kezdem el tagadni önmagamat anélkül, hogy megismertem volna a saját énemet. Mielőtt bármit is tehetnék, meg kell tudnom, ki, mi is vagyok én.

„There is a demon in man that needs to be exercised, not exorcised.”
„Az emberben lakozó démont tanítani, nem pedig elűzni kell.”
– Anton Szandor LaVey
Annyi tehát a dolgom, hogy „csak vagyok”, létezem, megfigyelek és tapasztalok. Ilyesmikről szólnak a keleti vallások, világképek (pl. tantra) is, amelyek nekünk, „nyugati” embereknek elég nehezen emészthetők, mert teljesen más a kultúránk. Évszázadok óta, majd' minden ember a tízparancsolat és a keresztény egyház tanításai szerint él, még akkor is, ha ezt nem ismeri be. Nem feltétlenül tartják be a törvényeket, de tudattalanul is elismerik azokat törvényként, és bűntudatot éreznek, amiért vétkeznek. Mindezek hozzátartoznak az általános műveltséghez, hiszen Magyarországon megalapítása óta a keresztény világkép uralkodik minden egyéb alternatívát kíméletlenül eltiporva, és ezt a többévszázados beidegződést még a más világnézetű megszállók (a muzulmán törökök, vagy az ateista-kommunista Szovjetunió képviselői) sem voltak képesek kiirtani. Már az erkölcs szóhoz is a keresztény erkölcsöt társítják hozzá, mintha ezen kívül nem létezne más erkölcs. Mindenki tudja, ki volt Jézus, mindenki tudja, mi a pokol, és azt is tudják, hogy „a jó emberek haláluk után a Mennyországba kerülnek”. Ádám, Éva és az eredendő bűn története szintén közismert. A keresztény világkép szerint az ember puszta létezése máris a bűn bizonyítéka, amely bűntől meg kell tisztulni, és ezt csakis a „megtérés”, az egyház, Isten személyes, világi hivatala biztosíthatja.

Tiltások, fenyegetések és félelemkeltés – ezekre épül a nyugati kultúra, a mi kultúránk.

A keresztény kondicionálás kísértetiesen hasonlít a kábítószerfüggőkben kialakuló függéshez. A drogosoknak szükségük van a „betevő” kábítószerükre, és ezt csak a dealerektől tudják megszerezni. Ha bárkitől beszerezhetnék a szert, ugyan, mi szükségük volna a kereskedőkre! Ha mindenki bűnös, mindenki rá van kényszerítve a bűnbocsánatra, amit természetesen csak az egyháztól kaphat meg, mert az egyház nélkülözhetetlen az istennel való kapcsolattartáshoz – legalábbis ezt hirdetik. De valóban így van ez? Szükség van közvetítőre? Valóban bűnös mindenki?